Novella November - A török boszorkány

Írta: Matejka Gábor - Fedezd fel Egert egy mai török lány szemén keresztül.

Eger városában tanulva, a Dobó téren kávézgatva, a Vár mellett elsietve talán eszünkbe sem jut, hogy a macskakövek melyeket koptatunk régmúlt idők meséit őrzik. Hogy az érsekkerti fák, melyek árnyékában hűvösre lelünk, és leveleik színkavalkádjában a B épületből kitekintve gyönyörködünk, olyan rég óta együtt lélegeznek a várossal, mint annak öreg épületei, titkos pincerendszerei. De vajon milyennek látja Egert egy mai török lány, kinek őseinek ittjártáról minden nap ágyúszó emlékezik meg. Tollforgatónk novellája éppen ezt mutatja be egy megtörtént eseményen keresztül, melyet tekinthetünk akár egri programajánlónak is, hiszen ha ezeken a helyeken még nem jártál, akkor kevesebbet láttál, mint egy turista. 

Matejka Gábor
A török boszorkány

Jó pár évet éltem Egerben, a belváros szépsége mindig is lenyűgözött. Még aki nem is jár teljesen nyitott szemmel, az is óhatatlanul történelmi vonatkozású épületekbe és szobrokba ütközik. Megfordult a fejemben, hogy írjak valami személyeset Egerről, amin keresztül egy kis ízelítőt adhatnék a városról, így úgy döntöttem egy török lánnyal való találkozás történetét írom ki magamból.
Emlékeim szerint 2015 májusában jelentkezett be hozzám Couchsurfingen (ez egy olyan weboldal, ahol turisták kereshetik meg a helyieket és kérhetnek szállást vagy csak barátkozás gyanánt invitálhatnak valakit egy italra vagy beszélgetésre). Burçak velem egyidős, akkoriban orvostanhallgató lány volt, aki Debrecenben töltött egy hónapot egy ösztöndíjprogram keretében. Egy hétvégét töltött nálam, amit megpróbáltunk maximálisan kihasználni.

Városnézés volt a program, és bár Eger nem a legnagyobb városok egyike, de azért elég sokat lehet gyalogolni, ha mindenhova a saját lábán akar eljutni az ember, így előzetes egyeztetés után úgy döntöttünk, hogy biciklivel tesszük meg a nevezetességek közötti távolságokat. A vasútállomástól nem messze, a Hadnagy utcában volt akkoriban egy kerékpár kölcsönző, mely nekünk pont kapóra jött, hiszen közel volt az állomáshoz, így nem sokat kellett sétálnunk és Burçak máris felpattanhatott egy lámpákkal, lakattal, csomagtartóval és sárvédővel ellátott bringára. A felszereltség mellett a bringaboltos kedvessége különösen tetszett neki, na meg az, hogy tudott vele egy keveset angolul kommunikálni (Persze néhol a segítségemre volt szükség, de még így is elég jó volt a vásárlói élmény, nem érezte magát elveszettnek.)

Kérdeztem, hogy miért akart pont Egerbe kirándulni, de a választ elpre tudhattam volna: hát persze, hogy valaki mesélt neki a törökökkel való csatározásokról és közös történelemről. :) Érdeklődve nézett mindent, különös érdeklődéssel tekintve a török vonatkozású dolgokra. Emlékszem, döbbenetes volt számára , hogy ilyen északra törökországtól talál a törökséggel kapcsolatos emlékeket, amikről a hazájában nem igazán hallott.

Burçak Ankarában tanult. Kifejezetten felvilágosult, hogy úgy mondjam európai értékrenddel bíró lánynak mutatta magát. Ha meg kellett volna tippelni a származását, valószínűleg a török az első néhány tipp között lett volna. Az arcában volt valami asszimetrikus - amit megfigyeltem már más törököknél is - mely karakteressé tette az arcát. Erős, kerek szemüvege egyrészt intelligenciát sugallt, másrészt egy introvertált személyiség benyomását keltette bennem.



Mivel elég éhes volt, mire megérkezett, beültünk az Il Padrino-ba, ahol ettünk egy-egy vékony tésztájú pizzát. Bár nem egy kifejezetten magyaros étel, de legalább finom. Végighajtottunk a Dobó utcán és kiértünk a Dobó térre. Egy kicsit magyaráztam neki a szoborról, hogy ő volt az a várkapitány, aki a törökök elleni védelmet szervezte és irányította. Csináltatott velem egy fényképet, ahogy a szobor alatt pózol. A Bazilikánál feltettem neki a találós kérdéseket, amiket azt hiszem a legtöbb egri ismer:

- Az első két szobor Szent László és Szent István. Vajon melyik melyik? - kérdeztemm.

- Nem tudom.

- Na jó ezt nem is tudhatod igazából, én úgy jegyeztem meg, hogy Lászlónál van az a nagy fegyver (alabárd) a kezében. A másik két fentebbi szobor Péter és Pál. Melyik melyik? - Na ezt már ki tudta találni.

- Az egyiküknél van egy kulcs, tehát ő lehet Péter, hisz ő őrzi a mennyország kapuját - mondta

- Igen, így van. - Bár csodálkozhatnék, hogy egy muzulmán országból érkező lány vajon ismerheti -e Szent Péter kulcsfontosságú szerepét, de igazából már nem emlékszem pontosan hogy zajlott a jelenet. Még az is lehet, hogy én kottyantottam el neki valamit, hogy könnyebben kitalálja. A hit - remény - szeretet szobrait már könnyebben eltalálta, azok beszédesebbek azok számára is, akik történelmileg vagy hittanilag nem rendelkeznek háttér tudással.
A következőkben bementünk a Bazilikába nézelődni. Sajnos a "Város a város alatt" kiállítás éppen zárva volt, így oda nem mentünk le, viszont megnéztük a Fazola-kaput (ahol ismételten fotózkodtunk), majd elkerekeztünk a minaretig, de közben kicsit megálltunk a Végvári vitézek szoborcsoportnál, mert hát azt látnia kell minden turistának... A minaretnél elmeséltem neki azt a történetet, hogy az egriek le akarták rombolni a minaretet mindenféle igásállat erejét is bevetve, de mivel kudarcot vallottak, inkább úgy hagyták ahogy van.

Odafentről aztán csodás kilátás tárult a szemünk elé, ami bár nekem nem jelentett újdonságot, ő nagyon élvezte. Mutogattam neki még néhány dolgot, amik onnan látszódtak, például a Rác templomot, a Cseboksz-ot, elmesélve a felülről CCCP-t formáló házak építésének történetét, utalva rá, hogy majd ott fogunk aludni, hisz ott lakom... Visszanéztünk a Bazilikára..

Na és a vár...
- Menjünk be a várba! - Hangzott az egyértelmű kérés a részéről, úgyhogy a következő állomásunk már nem volt kérdéses. Útközben eljöttünk az Egri Pasa Sátra mellett és megfogadtuk, hogy majd oda is visszatérünk, csak előbb menjünk be a várba. A várat nagyon élvezte. A bejáratnál cukkoltam annál az ostromot ábrázoló domborműnél, amely a hősies egri nőket ábrázolta, hogy lám - lám a törökök idejöttek nőkkel harcolni... Megsimogattuk a szerencsét hozó kopasz török fejét és beljebb mentünk. Bentebb találkoztunk egy angol nyelven vezetett csoporttal, így az egyszerűség kedvéért csapódtunk hozzájuk. Örültem, mert így nem kellett mindig nekem fordítani a történelmi témájú szövegeket. Nehezemre is esett volna amikor az ágyúkról meg a vár alá ásásról, meg a rezgések észleléséről esett szó. A vár faláról is nézelődtünk még egy darabig, míg úgy nem döntöttünk, hogy lemegyünk a török sátorba, iszunk valami törököset. :)

Amikor levettük a cipőinket és beléptünk a jurta-szerű szőnyeggel borított sátorba kicsit megfordultak a szerepek. Már ő mesélt nekem a török édességekről, a teáról és a kávéról. A kávéval kapcsolatban elmesélt egy olyan hagyományt, miszerint a lánykérés úgy zajlik náluk, hogy a fiú családjával elmegy a lány családjához, ahol a lány készíti a kávét, amivel a vendégeket fogadja. A fiú szüleinek persze cukorral tálalja a kávét, de a leendő vőlegénynek sóval (és egyéb extrémitásba hajló összetevőkkel) kell tálalni, mutatván, hogy a fiú annyira szereti a lányt, hogy még a sós (és esetleg pocsék) kávét is hajlandó meginni, amit tőle kap. A fiú szülei persze azt is megfigyelhetik, hogy a leány hogyan szervírozza a kávét, de azt hiszem a legnagyobb kihívás ebben a történetben a vőlegényre hárul.. Rendeltünk is valami édességet és kávét (cukorral).



Most jött a döbbenet részemről, mert megígérte, hogy ha megiszom a kávémat jósol nekem. Nem nagyon tudtam, hogy hogy fogja csinálni. Amikor végeztem a kávéval, ami ugye törökösen volt lefőzve, tehát egy nagy csomó zacc maradt a csésze alján, megkért, hogy helyezzem a csészealjat a csésze tetejére, majd meghatározott számú fordítást végezzek a csészén meghatározott irányban (a pontos számra és irányra sajnos már nem emlékszem). Aztán átvette a csészét és egy elég jó személyiségelemzést mondott rólam, ami lehet annak is az eredménye, hogy egy napot előtte együtt töltöttünk és bizonyos dolgokra ráérezhetett, de így is elég meggyőző volt ebben a "jósnő szerepben" :).

Aztán rátért az elvontabb elemezgetésére. Azt mondta még jó pár év kell, hogy párt találjak, vannak emberek, akiknek fontos vagyok, felelősséget érzek a munkám iránt, amit viszont lehet, hogy túlzásba viszek. Ezekben van is igazság, nagyon is, de mindazonáltal tűnhetnek elég sablon szövegnek is. Számomra még mindig nem tiszta, hogy vajon az összes dolgot a zacc formációkból olvasta -e ki, vagy a személyes beszélgetésünkből leszűrt információkat csatolta -e vissza ilyen formában? Azt még hozzátette, hogy Törökországban vannak olyan jósnők, akik sokkal pontosabb és mélyebb jóslatokat tudnak adni, mint ő, aki nem igazán gyakorolja ezt a fajta tevékenységet bár a családjában fellelhető ez a mesterség, így nem meglepő, hogy neki is van hozzá érzéke. Akárhogy is, kellemes élmény volt ez a kávézás, jót beszélgettünk és a jóslat is elgondolkodtatott, mert akárhogyan is találta ki a mondandóját, valahogy passzolónak éreztem.

Ezek után a hazafelé úton eleredt az eső, így teljesen átázva érkeztünk meg szerény hajlékomba, ahol megágyaztam neki a Couchsurfing-esek számára fenntartott matracomon és viszonylag hamar elaludtunk. Másnap elkísértem a kerékpárboltba, visszaadtuk a biciklijét és kimentünk a vasútállomásra. Elbúcsúztunk és felszállt egy vonatra.

Azóta nem találkoztunk. Lehet ráírok, hogy hogy is van mostanában...


< Vissza