A chicagói hetek tárgyalása - 68 szelleme visszaüt!

Fogadjátok szeretettel Tollforgatóink legújabb filmkritikáját Gulyás Dominik tollából. Szerintetek is negatívan érintette ez az év a filmipar területét?

Valljuk be őszintén ez az év filmek terén nem volt kifejezetten erős és ez nem csak a Covid miatt alakult így. Ha nem történnek meg a halasztások, akkor is pár kivételtől eltekintve (Dűne) olyan nagy címek kerültek volna nagyvászonra, mint a Halálos iramban 9, A fekete özvegy vagy a Free guys. Persze van az a mondás, hogy ne ítélj meg egy könyvet a borítója alapján, de sajnos az a helyzet, hogy annyira megszoktuk már a hollywoodi futószalaggyártásnak a tendenciáját, hogy már előre tudjuk mit fogunk kapni egy-egy bejelentett címtől. Amik pedig maradtak nagy bemutatók, mind vagy anyagi (Tenet) vagy kritikai bukások (Mulan, Új mutánsok) voltak. Ezek mellett pedig ráadásul, amik ígéretesebb címek is voltak, azok mind vagy felkerültek VOD szolgáltatásokra vagy eltolták őket a jövő vagy azutáni évre. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne lettek volna ebben az évben is kimagasló minőségű gyöngyszemek. Főleg az „apokalipszis" előtti díjszezonfilmek között voltak olyan darabok, amik nagy valószínűséggel még mindig megdobogtatják a film szerelmeseinek szívét (1917, Jojo Nyuszi, Úriemberek, Tőrbe ejtve). Viszont a nyári szezon után erőteljesen érzékelhettük, hogy mi az örökös probléma Hollywoodban. Az élményt nem a filmek minőségével akarják átadni, hanem inkább a mozik legújabb technológiájának kiaknázásával. Hogy bővebben kifejtsem ezt az állítást, vegyük példának a tavalyi és a mostani év két nagy látványfilmjét a Skywalker korát és a Project Powert. Az egyiket még láthattuk mozikban a másikat pedig már csak a kisképernyőn. Mindkét film ugyan arra a struktúrára épült fel (grandiózus látvány, erőteljes CGI, bombasztikus zene, de üres vagy éppen összecsapott történet és karakterek), mégis van egy markáns különbség a két cím megítélése között (a brandet leszámítva). Ekkor kerül a képbe a mozi, mint vidámparki eszköz szerepe. A Skywalker kora hiába lett az utóbbi idők egyik legrosszabb Star Wars filmje, a nagyvászon és a stereo hangszórók adta lehetőség miatt, mégis megmaradt az emberben egy olyan érzés, hogy egy látványos hullámvasútra fizetett be. Míg a Project Power esetében a Netflix nem tudott ilyen kaliberű megjelenítést biztosítani, így jobban kitűntek a film erőteljes hiányosságai. Óriási nagy különbség van a két tálalás között, mégis a végeredmény ugyan az. A Covid számomra jobban felnyitott a szememet, hogy mi a probléma a legtöbb nagyszabású blockbusterrel. Egy éttermi hasonlattal élve, a szószón és a fűszereken kívül nem tudnak rendesen tápláló kaját biztosítani. És, hogy miért részletezem ennyire ezt a témát? Azért, mert mai filmünk A chicagói hetek tárgyalása pont azért működik, mert a Netflix kisképernyőjén keresztül is tudta nekem biztosítani azt az igazi mozis élményt, ami hiányzik a filmipar nagyrészéből.


A film valós események alapján készült. Az 1968-as chicagói demokrata gyűlés időpontjában fiatal vietnami háborúellenes tüntetőket csukatnak le, majd rá egy évvel perbe fogják a legfontosabb vezetőket. Tom Haydent (Eddie Redmayne), Rennie Davist (Alex Sharp), Abbie Hoffmant (Sacha Baron Cohen), Jerry Rubint (Jeremy Strong), David Dellingert (Jason Carol Lynch), Lee Weinert (Noah Robbins), Daniel Flahertyt (John Froines) és Fred Hampton (Kelvin Harrison Jr.), aki nem is vett részt a tüntetéseken, csak rosszkor volt, rossz helyen. Az egy évig tartó tárgyalást és annak abszurd fordulatait mutatja be a film, miközben egy erős korrajz is megjelenik a háttérben.
Érdemes szemügyre venni, hogy kinek köszönhetjük ennek a filmnek a megszületését. A híres, Oscar díjas forgatókönyv író Aaron Sorkinnak (Az elnök emberei sorozat, Egy becsületbeli ügy, Közösségi háló), akinek ez volt a második rendezése (Az elit játszma óta). Sorkinnak a visszatérő stílusjegyeihez tartozik az amerikai politikai rendszer és annak kétélűsége, az objektivitásra törekvő szemléletmód (ez néha sikerül, néha nem) és a pörgős, de informatív dialógusok. Elsősorban Sorkin azért is az egyik legkiemelkedőbb forgatókönyv író a szakmában, mert úgy képes egy izgalmas témát feldolgozni, hogy közben pártatlan marad. Nem ítélkezik, hanem informál minket. Közben, pedig ha kell, tud humoros is lenni, de filmjei nem mennek át paródiába. Ha a sztori úgy kívánja meg, akkor tud nagyon kemény dolgokat is kimondani, kompromisszumok nélkül (például Jack Nicholson monológja az Egy becsületbeli ügyben). Mellette viszont filmjei hihetetlen szórakoztatóak és van lendületük. A chicagói hetekben sincs ez másképp.
Európai szemmel nézve nehéz Amerika centrikus eseményeket bemutatni. Főleg ha az egy tárgyalótermi vagy politikai dráma, hiszen az óceánon túl más jogrend uralkodik, mint amit itt megszokhattunk. Nem is véletlen, hogy sok alkotónak is bele tört a bicskája (például Spielbergnek a Lincoln esetében). Viszont vannak olyan darabok, mint például ez a film is, ami mindenki számára érdekfeszítő, még azoknak is, akik, már tisztábban vannak a tényekkel. Laikusként nézve pedig A chicagói hetek egy lenyűgöző erejű film. De vajon miért is? Tehetjük fel a kérdést.
Egyrészt 1968 szelleme nem Amerika centrikus. Ez az a vízválasztó év, amikor világszerte a fiatal generáció szembeszállt a nagy öregekkel és kimondta „Nem akarjuk örökölni a ti bűneiteket!". Háborúellenes tüntetések zajlottak az Atlanti óceánon innen és túl, a művészetbe pedig végleg betört Az új hullám (diáklázadások, hippi ellenkultúra stb.) Még a keleti blokkban is érezni lehetett ennek hatását a prágai tavasz keretein belül. Sorkin filmje pedig ezt a korhangulatot ragadja meg. A 60-as évek Amerikáját, ami akkor már nem volt a lehetőségek hazája. Reprezentálva van itt a vietnami háború, az ember jogi aktivisták megmozdulásai, a Fekete párduc csoportjának megjelenése, a rendőri karhatalom visszaélései és az amerikai jogrend ellentmondásossága. Sorkin nem ragad ki egy nézőponti elemet, hanem általános rálátást ad az eseményekre. Szépen felvezetve a dolgokat, miközben nem válik ítélkezővé. Hevesen bírálja az akkori Nixon kormány „koncepciós pereit" (ami jogilag nem is létezik, mégis az egész chicagói tárgyalás egy nagy betűs politikai megfélemlítés volt), ugyan akkor nem menti fel a tüntetőket sem, akik engedve a személyes sérelmeknek erőszakhoz folyamodtak, amiből később a katasztrófa is lett. Mindez pedig azért működik, mert maga az esemény csak az alapja annak a rengeteg univerzális témának, amit a film feldolgoz. 1968 szelleme a mai napig jelen van és a jelenlegi helyzetet nézve, ennél aktuálisabb nem is lehetne.

A téma megvan, de milyen a tálalás? A szokásos Sorkini minőség. Hihetetlen lendületes a film és a hossza ellenére egyáltalán nem válik unalmassá. Köszönhetően a pörgős dialógusoknak, amik folyamatosan viszik előre a cselekményt. Tárgyalótermi dráma műfaján belül, nehéz a film formanyelvével játszani, így leginkább az elhangzó párbeszédekre kell hagyatkoznunk, hogy megismerjük a történetet és karaktereinket. Ilyenkor pedig sokat számít, hogy ki mit mond és hogyan. A chicagói hetekben tartalmi értelemben kapunk kielégítő válaszokat, de nagyon szórakoztató formába csomagolva. Nincs az a lassú, magyarázó tempó vagy szakzsargon, amit csak bennfentesek érthetnének meg. Sorkin meghagyta a tények 80%-át és csak annyira írta át, hogy a filmes dramaturgia meglegyen benne. Ennek eredménye az lett, hogy még a laikus néző (mint én is) egy nagyon jó élményként éli meg a filmet. Rengeteg érzelmi színvonalon mozog. Lehet rajta nevetni, izgulni és felháborodni. Amikor az adott szituáció megkívánja, eléri a kívánt hatást. És ez nem működne a nagyszerű alakítások nélkül.
Nem sztárkaliberű színészekre kell gondolni, de nagyrészt ismertebb nevek vannak benne. Közülük Eddie Redmayne az, aki engem megtudott lepni. Számomra ő mindig is az egyik leg túlértékeltebb színész volt a jelenlegi Hollywoodban, de itt még ő is nagyszerű volt. Pont azért, mert visszafogottan játszott és elhagyta tipikus manírjait. A mostanában felkapott Mark Rylance volt még hasonló helyzetben, aki számomra eddig itt szerepelt a legjobban, mint William Kunstler védőügyvéd. Mellette pedig még Frank Langella volt az, aki hihetetlenül jól hozta az ellenszenves Hoffman bíró karakterét. Viszont, aki egyértelműen ellopja a showt az mindenki kedvenc komikusa Sacha Baron Cohen, aki már eddig is próbálkozott, de itt bizonyította be, hogy a polgár pukkasztás mellett színészkedni is jól tud. Az Oscar jelölés garantált lesz nála (feltéve, ha meg lesz tartva a gála). Amit egyedül kritizálhatnék, az a film lezárása, ami bár hatásos volt, de a szentimentalizmus talán ott már túlságosan is nagy teret kapott.

Összegezve, ha van film, amit érdemes bepótolni, akkor az A chicagói hetek tárgyalása. Lendületes, szórakoztató és hatásos film egy olyan témáról, amit Amerikán kívül kevesen ismerhetnek, de mindenkinek szól. Sorkin pedig ugyan azon alkotók közé tartozik, akik nem csak az anyagilag gondol a filmkészítésre, hanem tartalmilag is. Mindenképp megéri, főleg azért is, mert ebben az évben kevés az esély, hogy ennél jobb filmet lásunk.
9/10

 

Írta: Gulyás Dominik


< Vissza