Comic of age story

A képregényfilmek szerepe a modern szórakoztatóiparban - Gulyás Dominik kritikája

1934 júliusa. Az Egyesült Államokban kiadnak egy új papír alapú formátumot. A Famous Funnies sorozat első száma ma már biztosan nem mozgat meg senkiben egy csepp érzést, sem. Egy egyszerű kis, szórakoztató lapocska volt, amit 10 centért lehetett megvenni a közeli újságbódéknál. Mégis óriási jelentőséggel bír a létezése. Hiszen ez volt az alapja az olyan hősöknek, mint Superman, Batman, Pókember, Lucky Luke, Asterix és Obelix vagy éppen Tintin. A Famous Funnies volt a történelem első hivatalosan is feljegyzett képregénye.


A képregény médiuma lényegi dolgokban tért el a szépirodalomtól. A kiadók azt a közösséget célozták meg velük, akiknek nem volt lehetőségük Edgar Allan Poe-t, Charles Dickenst vagy Mark Twaint olvasni. A panellekben elmesélt, szövegbuborékokat használó történetek voltak az első ponyvairodalmak, amik leginkább a nagytömegek szórakoztatása céljából készültek el. Egyszerű témákra építkeztek (humoros szituációk, a jó és a rossz összecsapása) és a megoldás is mindig egyszerű volt (legalább is Japánon kívül, mindegyik kiadónál). Épp ezért a maga idejében, akárcsak a sci-fik és a horror filmek, a képregények is lenézett irodalmi műfajnak számítottak. Azonban soha nem szabad lebecsülni a tömegkultúra erejét, ahogy azt a jövő is igazolni fogja.

A 30-as évek végén a gazdasági válság és a 2. világháború előszelei miatt az emberek a félelemből és a nyomorból, az egyszerűen értelmezhető, mindenre megoldást találó világba menekülhettek, ahol mindig van egy hős, aki megvédi a jókat és legyőzi a rosszakat. Ennek első bizonyítéka volt az 1938-as Superman képregény, ami ezt a receptet követte sikeresen. És elkezdődött a képregények aranykora. A háborús évek alatt olyan hősök születtek, mint Batman vagy Amerika Kapitány (akit nyíltan propaganda célból hoztak létre). Ezután már nem volt megállás! A háború végével a képregény médiuma tovább erősödött. Átesett a Stan Lee féle revolúción, a cenzúra bizottság törvényein, hogy aztán a késő 70-es évekre a filmipart is meghódítsa.

Nehéz a mai mozis világot elképzelni a képregényfilmek műfaja nélkül. Ma már minden évben kapunk belőlük, minimum 5-öt. Ez alól a jelenlegi apokaliptikus év sem kivétel, hiszen a Marvel és DC filmeken kívül más kiadók munkái is megjelentek, mint például a Bloodshot vagy A hallhatatlan gárda. Ráadásul ne felejtsük ki a nem szuperhősös témájú, de ugyan úgy képregény alapú adaptációkat sem, mint például a Tintin kalandja, a számtalan Asterix feldolgozás vagy a Dark Horse kiadó adaptációi (Sin City), hogy aztán a megszámlálhatatlan manga feldolgozásról már ne is beszéljünk. Órákat lehetne beszélgetni magáról a témáról és még akkor sem érnénk a végére.

Épp ezért egy fontos dolgot szeretnék kiemelni, ami mai napig meghatározza a mainstream popkultúra arculatát. Mit jelentenek nekünk ma a képregényfilmek?

Jelenleg két hozzáállás jellemző az emberekre, ha egy új Marvel, DC vagy független kiadó filmje jelenik meg. Vagy hihetetlen fanatizmussal ugranak rá a legújabb prédára vagy szkeptikusan tagadnak mindent, amiben beöltözött emberek pofozgatják egymást a felhőkarcolók felett. (És van a harmadik út, amikor az ember nem műfaj orientáltságból ítél meg alkotásokat, hanem annak minősége alapján. De a szélsőségek mindig jobban izgatták az embereket.) Mindkét póluson akadnak érvek, ellenérvek. Vannak, akik a legjobb dolognak tartják, hogy kedveztek a képregényrajongóknak és elismertté (sőt sikeresé) tették azt, ami eddig réteg műfajnak számított. Mások viszont pont a mozik halálát látják benne és azt, hogy a túl erős pozíciója miatt kiszorítja a kisebb volumenű filmeket a piacról. Bármely álláspontot is képviseljük, egy dolog biztos.

Nem ez az első alkalom, amikor Hollywoodban műfaji dominancia uralkodik. Az álomgyár eleve a showbizniszre épült, aminek célja, hogy a költségeik megtérüljenek. Azt pedig csak akkor tudják biztosítani, ha a jól bevált receptet követve olyan műveket adnak ki, amiben az emberek nem csalódhatnak. A kísérletezés bármennyire fontos és előremutató, nem mindig térül meg. Épp ezért volt lehetséges, hogy minden korszaknak megvolt a maga domináns műfaja. A 30-as években a westernek, a 40-es években a szerelmi melodrámák, az 50-es években az ókori szandálos mozik, a 60-as években a háborús filmek, a 70-es években a gengszterfilmek, a 80-as években a sci-fik, a 90-es években az akciófilmek, a 2000-es években pedig a fantasyk hódították meg a nagyvásznakat.

A helyzet ugyanaz, mint manapság. Rajongók és szkeptikusok. Az álomgyár áll szemben a független alkotókkal. Ami jelenleg történik az nem új keletű dolog. Csupán megtalálták az új aranytojást tojó tyúkot. De hol keltették ki a kiscsibét?



A fordulópontot 1978 hozta el, amikor a Warner elkészítette a Superman első mozis adaptációját. Előtte is voltak próbálkozások (Adam West féle Batman sorozat, első Pókember rajzfilmsorozat, korai Vasember, Hulk és Fantasztikus négyes filmek), de ezek blőd és gyerekes stílusuk miatt nem arattak nagy sikereket. Azonban a Superman meglepő módon jól teljesített, köszönhetően annak, hogy mind az alkotók, mind pedig a stúdió komolyabb összegeket fektettek bele a munkálatokba. Viszont nem volt rá garancia, hogy ez a siker hosszú ideig fenn fog maradni. Főleg, úgy, hogy a 80-as éveket a Spielberg és Lucas nevével fémjelzett címek nyerték meg (Star Wars, Vissza a jövőbe, Indiana Jones). A Superman franchise nem tudott érvényesülni ezek mellett, így a széria mélyrepülésbe kezdett. Egészen a 80-as évek végéig, amikor is maga a képregények hangvétele és stílusa is formai változásokon estek át.
Frank Miller: Sötét lovag visszatérje és Alan Moore: Watchmenje, illetve Gyilkos tréfája, sokkal komolyabb vizek felé evezte azt a bizonyos csónakot. A képregények már túlléptek a gyermekes hangvételen és sokkal sötétebb és brutálisabb témákat kezdtek el boncolgatni. És ez a vérfrissítés kellett ahhoz, hogy a műfaj kapjon egy újabb esélyt. Ez meg is történt 1989-ben Tim Burton: Denevérember című mozijával, ami az év legtöbb bevételt hozó filmje lett. Noiros hangulata elütött az eddigi címektől és új utat nyitott a képregényfilmek műfaján belül.


Hogy aztán a 90-es évekre egy újabb mély gödörbe essen bele. Az új irányvonal bár sikert hozott, de a stúdiók ekkor kezdtek el a gyerekközönség felé orientálódni. A Tim Burton féle irányvonal pedig nem volt kompatibilis ezzel az úttal (voltak is botrányok az 1992-es Batman visszatér bemutatójával kapcsolatban). Így hát a stúdiók, hogy pénzüknél maradjanak, újra gyermekivé tették a műfajt. Bár nagyon könnyű Joel Schumacher Batman mozijait (Mindöröké Batman, Batman és Robin) felhozni, de ez a két cím reprezentálja a legjobban, mit jelentett akkor a stúdióknak ez a műfaj. Azonban ahogy az várható volt, ez az irányvonal nem tetszett sem a laikus mozinézőknek, sem a rajongóknak.

Újra szükség volt egy vérfrissítésre, amit ezúttal nem más hozott el, mint a DC nagy konkurense a Marvel. Persze itt még nem beszélhetünk egységes brandről, hiszen a filmes jogokat eladták különböző stúdióknak. 2000-ben viszont megjelent az első X-Men feldolgozás, ami egy új, átmeneti utat biztosított a stúdióknak. A célcsoport továbbra is a fiatalabb közönség volt, de ezúttal kedveztek a képregény rajongóinak is. Az út sikerességét pedig a 2002-es Pókember biztosította be.
Ezek után a képregényfilmek egyre jövedelmezőbb címekké váltak és mindegyik stúdió felépítette a saját kis franchise-át (Warner: Sötét lovag, Fox: X-Men, Sonny: Pókember). A fordulópontot 2008 hozta el, amikor is két cím jelent meg az évben. A Warner stúdió, akkori legsikeresebb filmjének számító Sötét lovag és a Marvel első önálló dobása, A vasember. Előbbi azt bizonyította be, hogy milliárdos sikereket is el lehet érni egy profi munkával, az utóbbi pedig elkezdte felépíteni azt az univerzumos trendet, aminek a mai napig az „áldozatai" vagyunk. Innentől pedig nem volt megállás!


A Marvel taktikája az volt, hogy hőseit egyesítve felépítsen egy működő filmes univerzumot, melyben szereplőink a saját filmjeiken kívül egymással is találkozhatnak. Erre voltak már a korábbi időkben is próbálkozások a horror zsánerjén belül (Freddy vs Jason, Alien vs Predator), de azok mind anyagi és kritikai kudarcot vallottak. Azonban a 2012-es Bosszúállókkal a Marvel sikeres receptet készített elő az utókor számára. Mind kritikailag, mind anyagilag bejött ez az irányvonal és a 2010-es évek vitán felül nevezhető a képregényfilmek időszakának. Viszont, most hogy 2019-ben a Végjátékkal lezártak egy korszakot, jogosan merül fel a kérdés.

Mi következik ezután?
Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik, tartja a mondás. Ez jelentheti azt, hogy a korsó a képregényfilmeket szimbolizálja, a kút pedig Hollywoodot! A benne lévő víz pedig a pénzt, amit belecsöpögtetnek a produkciókba. De jelentheti azt is, hogy a kút mi vagyunk és a víz a mi támogatásunk és szeretetünk a hasonló produkciók számára. Nekem ez tetszene, de nem ez a helyzet! A valóság az, hogy mi nézők vagyunk a korsó, a kút pedig Hollywood, ahogy önti belénk a képregényfilmeket. Mi jelen esetben csak fogyasztók lehetünk. De ez nem probléma, amíg van több kút, amiből több féle vizet meríthetünk, ugye? Nos, a helyzet az, hogy e kutak nagy része már mind vagy Disney tulajdonú, vagy csak szuperhősöket és szuper gonoszokat tartalmaz (míg a kisebbek elszigetelve vannak egy sötét erdőben, amit a VOD ösvénye köt össze). És, ha egyszerre kapjuk minden kútból ugyan azt, akkor egy idő után túl fogunk telítődni.

Nem szeretnék oldalt választani. Ugyanúgy megértem az előbb említett szkeptikus és rajongói tábort is. Nekem is elegem van abból, hogy minden hónapban van egy szuperegyén, aki megmenti a világot egy űrből jött gonosztevőtől! Viszont tudom, hogy ugyan ez a zsáner termelt ki magából egy Sin Cityt, egy V, mint vérbosszút, egy Watchment, egy Logant vagy egy Jokert. A probléma nem a filmek minőségében, hanem a tömeggyártásban keresendő. Hollywood mindig a sikeres utat preferálta, hiszen egy pénzalapú befektetésről beszélünk, amikor meghalljuk azt a szót, hogy szórakoztatóipar. Viszont, abból a hibából, ami csaknem az álomgyár halálát okozta 1968-ban, a mai napig nem tanultak. Ahhoz, hogy a filmgyártás továbbra is működőképes legyen, kellenek az innovációk, az új ötletek, az eredeti történetek. És jelenleg bármennyire is megvan a képregényfilmekben az érték és a potenciál, jelenleg ezek jelentik az akadályt a változás felé.


Válaszolva a kérdésre, mit jelentenek nekünk ma a képregényfilmek? Ahogy Martin Scorsese mondta régen: ez egy vidámpark. Jól érezzük magunkat, felülünk a hullámvasútra, teszünk pár kört az óriáskeréken. Felhőtlenül szórakozunk! Az embernek ez is kell! De amíg újra, meg újra jegyet váltunk az óriáskerékre, felülünk még százszor a hullámvasútra, fotózkodunk még egyet kedvenc kartonbabáink társaságában, nem tesszük fel magunknak a legfontosabb kérdést, ami megkülönböztetné az embert egy ösztönlénytől. „Ki vagyok én? És mi a célom ebben a világban?" Ezeket a kérdéseket pedig a vidámpark, nem tudja megválaszolni.

A jelszó a mértékletesség, amit nehéz betartani, ha folyamatosan vattacukorral tömik a szádat, miközben vízre szomjazol.


< Vissza