Festők mindig voltak és lesznek:Interjú Lukács Mátéval

Graffitizett, gördeszkázott, ám sosem szeretett rajzolni. Lukács Máté, másodéves festőszakos hallgató még csak 19 éves, de már megrendelésre készít képeket. Legutóbbi kiállítását, a C* épületben található Hallgatói Galériában rendezte meg EROTOMÁNIA néven. Vele beszélgettünk első „Büszkeségeink" interjúnkban a munkásságáról, a művészetről, és úgy általában mindenről.

Sokáig nem szerettél rajzolni, most mégis művészeti szakon tanulsz az egyetemen. Hogyan kerültél közel a festészethez?
Debrecenbe jártam a Kós Károly Szakgimnáziumba, mozgókép és animáció szakra, de nem éreztem a magaménak. Közben elkezdtem kiállításokra járni, képzőművészettel foglalkozni. Valahogy megfogott a művészetben érdekelt emberek személyisége, kisugárzása, beszippantott ez a világ. Aztán minden jött magától. Ahogy a festészet egyre jobban érdekelt, így egyre jobban érdekelt technikai szempontból a rajz is. Megbarátkoztam vele, és megszerettem. A festményeimen szükség van az arcok kifejezéséhez a jó rajztudásra, de még mindig nincs ez a készségem a magaslatán.
Amikor arról kellett döntenem, hogy melyik egyetemen tanuljak tovább, soknak tartottam a Képzőművészetin kínált 5 éves képzést. Mivel nem volt festészeti előképzettségem ezért úgy gondoltam, hogy Egerben is lesz lehetőségem sokat tanulni. Nem bántam meg a döntésemet. Itt hagyják kibontakozni a hallgatókat, nem annyira mesterorientált a képzés, ezért nagyon sokat tudunk fejlődni.

Mikor készítetted az első festményedet?
Kb. 16-17 évesen. Először Nina Simone-t festettem meg. Ezután szinte egyfajta szeánsz lett a festés. Feltettem egy bakelitet, rágyújtottam egy cigarettára és hagytam, hogy elragadjon a hangulat. Először csak a saját magam szórakoztatására, unaloműzésképpen festettem. Egy idő után azonban meg akartam mutatni a munkáimat az embereknek, így tökéletesítettem folyamatosan a képeimet. Először csak a vázlatfüzetembe firkáltam, és az osztálytársainak mutattam, aztán utolsó gimis évemben csináltunk egy osztálykiállítást, ahová készítettem egy sorozatot. Ez volt az első komolyabb mögöttes tartalmú festmény sorozatom. Ez után kezdett el érdekelni a mögöttes tartalmak megmutatása a világnak.

A képeid tematikájukban erősen kötődnek a fekete kultúrához. Főleg néger nőket láthatunk a festményeiden. Ez mihez köthető?
Igen, a képeim tematikája elsőkörben a fekete kultúra, és a Jazz zene. Olyan élet van a Jazzben, a Bluesban és a Hip Hop- ban, amit fehér ember nem tudott megjeleníteni a zenében. A nők pedig mindig egyfajta biztonságot sugároztak számomra. Mindig azt éreztem, hogy a nők sokkal stabilabban tudnak létezni, mint a férfiak. A női test és arc, az arcformák számomra mindig érdekesek lesznek. Szerintem minden nőben van valami szép, valami érdekes, amiben el lehet veszni, ami vizuálisan mindig érdekes marad. Nem szeretem a tájképeket, a csendéletet... egy női portré sokkal érzékibb. Egy tekintettel rengeteg mindent el lehet mondani. A fekete nők rabszolgasága, a tárgyilagosságuk annyira erősen érintett, mint téma, hogy a kiszolgáltatottságukat vászonra kellett vinnem. Ez az erős téma számomra nagyon kifejező, hiszen akkoriban egy nő csak a tekintetével beszélhetett, csak azzal tiltakozhatott. Ha csak a szemed beszélhet, mert nem vállalhatod fel önmagadat mással, akkor abban az egy pillantásban kell benne lennie minden szavadnak, érzésednek, akaratodnak. Ez mozgatott. Amúgy sem az eseteim a szőke, kék szemű lányok, de nem ez határozza meg azt, hogy meg akarok-e festeni egy nőt. Ez nem külső függvénye. Belső személyiségből jön ez. Volt már úgy, hogy megláttam valakit és tudtam, hogy meg akarom festeni. Vagy modellt ült, vagy az ő hatását, személyét vittem bele egy más külsőbe, ami szerintem a legjobban illett a személyiségéhez.

Másik kedvelt tematikád az utca világa, és az éjszakai nagyváros zsongása...
A művészeti szak előtt is nagyon érdekelt az utca világa, hiszen gördeszkáztam, graffitiztem, ennek köszönhetően a festészetben is nagyon vonz ez a téma. Ami ebből nagyon mozgat az az éjszakában történt jelenetek. Például egy budapesti éjszaka techno bulija. Egyszer voltam egy olyan techno buliban, ahol sokan a képeimen látható maszkot viselték. És megfogott az, hogy egy símaszkban való bulizás nem köthető a bűnözéshez, valahol mégis sugallja ezt a veszélyességet. Ezeken a bulikon mindenki nagyon szabados, és teljesen átadja magát az életérzésnek. Ezt a szuggesztív, egyszerre nyomasztó és felszabadító érzést mindenképpen meg akartam jeleníteni.

Legutóbbi kiállításod a Hallgatói Galériában látható, EROTOMÁNIA néven. Honnan jött ez a név?
Nagyon szeretem finoman megjeleníteni az erotikát a képeimben, az erotománia pedig kielégíthetetlen vágyat jelent, így ezt találtam hozzáillőnek. A képek és az én élményeim is azt sugallták, hogy ilyen nevet adjak. A mostani kiállításom arról is szólt, hogy mennyire lehet kidolgozni egy képet. Szerintem egy festményt sosem lehet befejezni, most mégis egy határt húztam magamnak. Ezeken a képeken sok a nagy, szabad felület, és egy fő jelenetre fókuszálhat a néző, így levegősebbek lesznek a képek. Ezzel sikerült a húzott határt betartanom, de nem ez az én fő profilom. Én inkább a kidolgozás híve vagyok.

Ezeken a képeken viszont a szabad tér, a háttér nagyon erős színekkel hangsúlyozza ki a fő jelenetet...
Igen. Vannak alapszíneim, a lilák, a kékek, de sokkal pasztelosabban teszem fel a nagyobb felületekre, így a fő jelenet lehet élénkebb, erőteljesebb. Egy festménynek nagyon jól áll a szín, a színek miatt szeretem az egészet. Nem tudnék fekete-fehéren festeni, nekem kell a szín. Szürkét is csak azért használok, hogy jobban kihangsúlyozza a mellette lévő színt.

Az egyetemen mennyi időd jut festeni?
4 óra és 5 hét között van az az idő, amit egy festménnyel töltök. Ez kidolgozás függő, és élettani behatásoktól is függ. Itt az egyetemen van időnk festeni az órák mellett is. A legtöbb tárgyam segít ebben, és az egyetem biztosítja az időt arra, hogy dolgozzak. Van, hogy tízig bent maradok a műteremben órák után, de amikor még albérletes voltam akkor volt saját szobám amit műteremként használtam. Sokan mondják, hogy nincs ihlet festeni... Szerintem az ihlet nem úgy működik, hogy van vagy nincs. Ihlet mindig van. Attól függ, hogy ebből mennyit tud megélni és raktározni egy művész.

És ezek után hogyan tovább?
Úgy érzem megtaláltam a saját hangomat, de nem szeretnék leragadni egy témában. Most túllépve a fekete kultúrán a nagyvárosi éjszaka életképeivel szeretnék foglalkozni. Egy fekete női portré megfestése persze mindig kikapcsolódás lesz, mert innen indultam, de most új képek mozgatnak.
Három éves alapképzésen vagyok, de ezután Budapesten szeretnék tovább tanulni és mesterszakot végezni. Kiállítás - és rendezvényszervezéssel szeretnék foglalkozni, hogy több lábon állhassak. Vonz a kortárssegítés is, amivel az lenne a célom, hogy az országban még több lehetőség jusson a művészetekben tanulóknak, és sokkal fontosabb szerepet kapjon a képzőművészet itthon. A legfőbb akadály azonban az, hogy sokan nem engedhetik meg maguknak festmények vásárlását, vagy a művészet támogatását. Egy festmény felbecsülhetetlen, hiszen egy ember a saját kezével készíti és soha senki nem fog tudni ugyanolyat csinálni. Egy frissen diplomázott festő szakosnak alig vannak lehetőségei, hiszen ez nem olyan szak, ahol gyakorlatozhat egyetem alatt az ember, így már a jövőben is kaphat ott munkalehetőséget. Itt minden a kommunikáción, a kapcsolati hálón múlik.

Mit ajánlanál azoknak a fiataloknak, akik ilyen pályára szeretnének lépni, vagy éppen első évesek művészetin?
Azt tudom ajánlani minden elsős művészetisnek, hogy ne zárkózzon be, mindig alkosson, és ne adja fel az álmait. Ha valamibe beleadjuk a szívünket és a lelkünket az később jövedelmező lesz, beszéljünk bármiről. Festők mindig voltak és lesznek is, mert mindig lesznek olyan emberek, akik erre vevők. Mindig nyissanak az emberek felé, mert sosem tudhatják, hogy kit ismernek meg, és milyen lehetőségekhez jutnak. A mai világban már a kezünkhöz nőtt a kijelző, és teljesen természetes az online jelenlét. Ez nagy komfortzónát ad mindenkinek, hiszen a telefonnal bárhová eljuthatnak. Egy kiállításra elmenni viszont még mindig intimebb és személyesebb, mint végig pörgetni az Instagrammot, mert ezek a festmények ott élnek a kiállításon, ott lélegeznek, megfoghatjuk őket, egy térben lehetünk velük. A social világot portfóliónak kell kezelnie a művészeknek, de meg kell tartani a kellő intimitást is. A művészet azonban mindig olyan helyre viszi el a befogadót, ahová a valóságban nem tud eljutni. Ha erre valaki rájön, akkor nem csak nézni fog egy festményt, hanem látni is fogja azt.

A kiállításon készült képet Szatmári Erika, mozgókép szakos hallgató készítette.

Keresd Lukács Máté képeit a Hallgatói Galériában és az Instagramon!

Van olyan ismerősöd, aki különleges hobbit űz, vagy jó versenyeredményekkel rendelkezik, és az Eszterházy Károly Egyetem büszkeségei közé tartozik? Vagy épp te vagy az? Akkor írj nekünk a kis.dalma@hok.uni-eszterhazy.hu e-mail címre, hogy hasonló cikket készíthessünk róla is! Adj hangot a tehetségnek!


< Vissza